Megosztás | Megosztás Facebookon! Megosztás IWIW-en! Megosztás Twitteren! Nyomtatás
HANKISS ELEMÉR: Közelmúltjaink
Politikatudományi konferenciáink állandóan visszatérő szellemeskedése az, hogy: Nehéz megjósolni a jövőt, de még nehezebb megjósolni a múltat.
És valóban, múltunk folyamatosan változik; közelmúltunk pedig különösen gyorsan változik. Az elmúlt nyolc-tíz év kelet-európai folyamatait ma még nehezen tudjuk értelmezni, folyamatosan újra és újra kell értelmeznünk. Mert a) nagyon bonyolult folyamatról van szó; b) túl sok és túl kevés még az információ; c) túl sok indulat s előítélet kavargott és kavarog a térségben, nehéz kivonnunk magunkat hatásuk alól, nehéz a higgadt értelmezéshez szükséges distanciára szert tennünk; önmagunkkal szemben is bizalmatlannak kell lennünk.
Nem vállalkozom hát az elmúlt nyolc-tíz év értelmezésére. Ehelyett inkább egy soklapú tükröt tartok az elmúlt évtized elé, és azt nézem meg benne, hogy különböző szemszögekből nézve milyen kép rajzolódik ki ezekről az évekről. Ha egybevetjük e képeket, akkor talán valamivel hitelesebb összkép alakul ki annál, mint amilyet bármelyikük külön-külön rajzolna föl. Vagyis nem közelmúltunkat, hanem közelmúltjainkat elemzem.
Cikkem első felében néhány politikai filozófia tükrében nézem meg az elmúlt évtizedben történteket, második felében pedig néhány kiválasztott kritérium fényében vizsgálom meg ugyanezeket az éveket.
Megjegyzem még, hogy az alábbiakban elsősorban a magyarországi változásokat elemzem, de gyakran utalok a közép-európai országok szűkebb belső körére (Csehország, Lengyelország, Szlovénia) és ritkábban tágabb, külső körére (Szlovákia, Horvátország, Románia).
A POLITIKAI FILOZÓFIÁK TÜKRÉBEN
Minden metszetet, minden nézetet erősen le kell egyszerűsítenem, s így e nézetek szakavatott képviselői bizonyára berzenkednek majd e vázlatok láttán. Az összkép azonban talán így is tanulságos lesz.
A liberális értelmezés
Sikertörténet
A liberális alapelvek széleskörű érvényesülése
Liberális szemszögből nézve – s a klasszikus liberalizmusról szólok itt, nem a neoliberalizmusról – az említett három országban az elmúlt nyolc-tíz év, mindenféle problémák ellenére, kifejezetten sikertörténet volt. Mert létrejöttek és megerősödtek a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság alapvető intézményei.
Több ízben tartottak már mindhárom országban parlamenti választásokat. Több ízben lezajlott már békés kormányváltás mindhárom országban. A rex sub lege elvét a végrehajtó hatalom egyre következetesebben elfogadta. A hatalmi ágak szétválasztása többé-kevésbé megtörtént. A bíróságok és néhány alapvető országos intézmény függetlensége megerősödött (Magyarországon például: Nemzeti Bank, Alkotmánybíróság, Állami Számvevőszék). A parlamenti demokrácián belül megjelentek, ámbár még korántsem elég erősek, a többségi hatalom önkorlátozásának bizonyos jegyei. A jobb- és baloldali veszéllyel kapcsolatos aggodalmak és hisztériák az évek folyamán fokozatosan enyhültek. Nyolc év alatt, néhány incidenstől eltekintve (Magyarországon pl. a taxis-sztrájk), nem fenyegette közvetlen veszély a demokratikus intézmények működését.
Megerősödtek a piacgazdaság intézményei is. Létrejött a piacgazdaságot szabályozó európai típusú jogrendszer, előrehaladt (Magyarországon csaknem befejeződött) a privatizáció, szigorúbb lett a költségvetési gazdálkodás, működik a kettős bankrendszer és a tőzsde, leépültek a szabad kereskedelem legfőbb korlátai stb. stb. Mindezek együttvéve korszakos eredmények. Igazi sikertörténet.
Gond is van még sok és elvégzendő feladat. A piacgazdaságot és bizonyos fokig a demokráciát is fenyegeti a növekvő bűnözés, az állami korrupció mértéke, a feketegazdaság székeskörű elterjedése. Fenyegeti a munkanélküliség magas aránya, a szegénység terjedése, a társadalom kettészakadása. Fenyegeti e demokratikus országokat a környezetükben kialakuló gazdasági válság (Oroszország), a szegénység, néhány térségbeli ország politikai instabilitása, a nacionalista és nemzeti-kommunista rezsimek fel-felbukkanása, és nem utolsósorban a baljós balkáni helyzet.
Nem sikerült kellő előrehaladást elérni az emberi és állampolgári jogok kiterjesztésének és védelmének terén. Komoly baj van az egyik legfontosabb liberális alapelv, az esélyegyenlőség érvényesítésével: itt inkább romlott, mintsem javult a helyzet. Súlyos kudarcnak kell tekinteni azt, ami a mindennapi politikai kultúra területén történt: nem a tolerancia, hanem az intolerancia erősödött meg 1989 óta, a közéleti-polgári felelősségtudat pedig még mindig gyengélkedik. Magyarországon a liberális és szocialista párt koalíciója – bár gazdaságilag ért el eredményeket – kompromittálta a liberális értékeket.
Liberális szempontból nézve azonban a végső mérleg, mind e problémák ellenére, alapvetően pozitív.
A konzervatív értelmezés
Az igazi változás egyelőre még elmaradt
Értékek és közösségek pusztulása
Itt megint csak a klasszikus konzervativizmus szemszögéből vizsgálom a történteket, nem a neokonzervativizmus vagy a sajátos nemzeties-kelet-európai konzervativizmus szemszögéből. Ez utóbbira később még visszatérek.
A konzervativizmus tükrében vizsgálva a történteket 1989 nem hozott igazi változást. Illetve pontosabban, az ország függetlenségének visszanyerése és a demokratikus intézmények kiépülése természetesen ebből a szemszögből nézve is korszakalkotó lépés volt. De az alapvető konzervatív értékek szempontjából nem sok jó történt. Sőt.
Igaz, a romlás már jóval korábban, a harmincas években kezdődött, a totalitariánus mozgalmak térhódításával, majd katasztrófába torkollott a késő negyvenes években a kommunista hatalomátvétellel. Mert a kommunisták lerombolták a hagyományos intézményeket, felbomlasztották a hagyományos emberi közösségeket, társadalmi struktúrákat és kapcsolatrendszereket. Lerombolták a társadalom szervesen kialakult rendjét, tűzzel-vassal irtották a hagyományos európai értékeket, lehetetlenné tették a tisztes polgári életet, a jogok és kötelességek hagyományok megszabta rendjét. Magányos, elidegenedett, zaklatott tömeggé zilálták szét a társadalmat.
1989 pedig, ahelyett, hogy megállította s visszafordította volna, másképp és más eszközökkel, de akarva-akaratlan tovább futtatta ezt a romlásfolyamatot. Az 1989 után Közép-Európába betörő neoliberalizmus és a vele járó vadkapitalizmus lehetetlenné tette a kommunisták ütötte sebek begyógyulását, a társadalmi együttélés szöveteinek regenerálódását, a hagyományos értékek s magatartás-formák megerősödését, a hiteles tekintélyek és társadalmi legitimitások újbóli kialakulását. A zabolátlan piaci verseny anarchiát és társadalmi bomlást, felelőtlen és kíméletlen individualizmust, a kultúra elsorvadását, a spirituális elsivárosodást hozta magával.
Hosszú, kitartó munkával lehet és kell majd a társadalom regenerálódását elindítani.
A szociáldemokrata értelmezés
Siker és vereség
A hiányzó társadalmi szerződés
Pozitív és negatív elemek keverednek ebben az értékelésben. A szociáldemokrácia szempontjából is történeti előrelépést jelent a Szovjetunió és a kommunista rendszer összeomlása, a demokratikus politikai rend és a piacgazdaság intézményeinek kiépülése.
De az átmenet folyamata súlyosan eltorzult. Az új hatalmi elit lendületesen és kíméletlenül átalakította a politikai és gazdasági intézményrendszert, és alig-alig törődött azzal, hogy az átalakulásnak mik a társadalmi következményei. Már a kerekasztal-tárgyalásokon is háttérbe szorultak a társadalmi átalakulással kapcsolatos teendők; nem is született ezekkel kapcsolatban megállapodás. 1990 után pedig a kormányprogramokat erősen meghatározó, és az új elit (esetleg meglévő) erkölcsi fenntartásait elmosó neoliberális ideológia teljesen háttérbe szorította a társadalmi meggondolásokat. „Ha a gazdaság dinamikusan fejlődik, akkor majd mindenki jól jár” reagani–thatcheri hittétele s propagandaszózata elfojtott minden ellenvetést.
A társadalom védtelenné vált. Érdekvédelmi szervezetei felbomlottak, akaratát érvényesíteni nem tudta. Az érdekegyeztetés mechanizmusait az elit csak ímmel-ámmal működtette. A szociáldemokrata eszmék európai válsága megfosztotta a társadalmat a szimbolikus harc eszközeitől is, miközben a világszerte diadalmas neoliberális vagy neokonzervatív ideológia erőssé, öntudatossá, gátlástalanná tette az új eliteket.
Mindezek következtében drámai méreteket öltött a munkanélküliség, milliók szegényedtek el, szakadék nyílt a sikeres gazdagok és a lemaradó szegények között, a társadalom széles rétegei vesztették el korábban megszerzett szociális jogaikat s biztonságukat, vesztették el az előbbre-jutás lehetőségét, társadalmi helyüket, szerepüket, önbecsülésüket.
Szociáldemokrata szempontól súlyos deficite az elmúlt tíz évnek az, hogy meg sem indult nálunk, Magyarországon, egy európai típusú társadalmi szerződés kialakulása. Sőt, még a társadalmi szerződések megkötését általában megelőző társadalmi konszenzus sem kezdett rügyezni. Pedig minden jól működő társadalomban ki kell alakulnia valamiféle egyetértésnek a javak megtermelésére és elosztására vonatkozólag. Ilyen konszenzus még a késő kádárizmus évtizedében is létrejött, amikor – igaz, kényszerből s jobb lehetőség híján – a társadalom többsége beletörődött az adott politikai helyzetbe és megtalálta a maga számítását az úgynevezett második gazdaságban és a kádárizmus növekvő külföldi hitelekből finanszírozott szociális melegházában.
Ez a hallgatólagos és kényszerű, de működő konszenzus felrobbant 1989 után, és máig sem alakult ki helyette egy új egyetértés a gazdaság működésére és a megtermelt javak elosztására vonatkozólag. A mai napig sincs semmiféle konszenzus arra vonatkozólag, hogy a reagani–thatcheri gazdaságpolitika vonalán kell-e továbbhaladni, vagy kísérletet kell tenni az európai típusú jóléti állam megteremtésére. Nincs semmiféle egyetértés a tekintetben sem, hogy a megtermelt javakból mi jár a munkaadóknak s mi a munkavállalóknak, hogy milyen jövedelembeli különbségek fogadhatók el a gazdagok és a szegények között, hogy milyen teljesítményért mi jár, hogy az aktív dolgozók s a nyugdíjasok között mi a társadalmilag-emberileg igazságos elosztási arány, és így tovább.
Ha az elkövetkező években nem alakul ki ezekre vonatkozó valamiféle konszenzus, és nem fogalmazódnak meg fokozatosan egy írott vagy íratlan táradalmi szerződés feltételei, akkor veszélybe kerülhet a társadalmi béke és a társadalom működőképessége.
A neomarxista értelmezés
Burzsoá ellenforradalom
Gyarmatosítás
A marxista, neomarxista, poszt-marxista gondolkodók többsége sem gyászolja különösebben a Szovjetunió összeomlását, de úgy véli, hogy a közép-kelet-európai társadalmak nagy történeti lehetőséget mulasztottak el 1989-ben. Lehetőség lett volna az igazi szocialista forradalomra, a sztálinizmus által kompromittált szocialista eszmék győzelmére, egy igazságos társadalmi rend létrehozására. Ehelyett a közép-kelet-európai társadalmak tehetetlenül nézték s tűrték, ahogy a multinacionális tőke, a nyugati hatalmak segítségével, megszállta a régiót és a helyi, már-már gyarmati burzsuoázia segítségével az itteni társadalmak soha nem látott mértékű kizsákmányolását szervezte meg néhány év leforgása alatt.
A külföldi tőke és az új hazai burzsoázia kirabolta az országot, messze értéken alul vette meg, sajátította ki a nemzeti vagyont; külföldi árucikkekkel árasztotta el az országot és ezzel hosszú távra tönkretette a hazai gazdaságot és kiszolgáltatott helyzetbe hozta, vagy munkanélkülivé züllesztette a hazai munkásságot; földönfutó szegénnyé tette emberek százezreit, millióit. Magyarország újra a hárommillió koldus országa lett, lehet, lesz.
Pedig a lehetőség adva volt. Nem privatizálni, hanem végre valahára szocializálni, társadalmasítani kellett volna a nemzeti vagyont. A falvak, városok, kórházak, egyetemek, munkavállalói közösségek, alapítványok kezébe kellett volna adni a termelőeszközök feletti ellenőrzés jogát, nyílt versenyeztetéssel kiválasztani a legjobb menedzsereket, társadalmi konszenzussal létrehozni egy igazságos elosztási rendet, szemben a liberálisokkal nem csak emlegetni, hanem ténylegesen megvalósítani az esélyegyenlőséget – és így tovább.
Minderre nem került sor, s ma, 1998-ban már sokkal rosszabb helyzetben vagyunk, mint voltunk 1989-ben. Mert az állami tulajdont sokkal könnyebb lett volna társadalmasítani, mint a magántulajdont, annál is inkább, mert az új tulajdonosok jelentős hányada – érinthetetlen – külföldi. Nincs meg már 1989 forradalmi lendülete sem, a társadalom szét van zilálva, ezer különféle érdek feszül egymásnak, a munkanélküliség réme megbénítja az emberek többségét, arról nem is szólva, hogy – s ezt már a szociáldemokratáknál is említettük – az új elit világszerte reklámozott neoliberális ideológiájával nincs mit, milyen eszmerendszert, ideológiát szembeállítani. A marxizmus kompromittálódott; a szociáldemokrácia nem tudta még újrafogalmazni eszmerendszerét, annak ellenére sem, hogy maga a párt a közelmúltban Európa több nagy országában ismét kormányra került; a kereszténydemokrácia is küzd önmaga megfogalmazásával, ámbár komoly politikai erőként Csehország és Szlovákia után immár Magyarországon is jelen van.
A marxizmus mai híveinek szemszögéből nézve csak egy újabb forradalom oldhatja meg a helyzetet. De többnyire sietve hozzáteszik, hogy a forradalom a parlamentarizmus keretei között is lejátszódhat majd.
A nacionalista értelmezés
Az elmaradt forradalom
Idegen érdekek igájában
A nacionalizmus szemszögéből nézve az elmúlt évtizedben két pozitív esemény történt. Egyfelől a Szovjetunió összeomlása és a nemzeti függetlenség kivívása, másfelől a hazai kommunista rendszer bukása. De a magyar (a szlovák, a lengyel) nép ennek ellenére vesztesként került ki az 1989-es fordulatból. Elmulasztotta azt a történelmi lehetőséget, hogy ezredéves jobbágysors és szolgaság után végre a maga ura legyen, végre ő legyen a gazdája saját hazájának. Mert a fordulatot nemzetietlen, nemzetellenes, idegen erők sajátították ki.
A rendszerváltás nem történt meg, mert a volt kommunista oligarchia átmentette hatalmát, összefonódott a gátlástalan vállalkozók siserahadával és az idegen tőkésekkel. Teljhatalmuk van nemcsak a politikában, hanem a gazdaságban és a médiumokban is. A nemzeti erők nem juthatnak szóhoz, nem képviselhetik a nemzet érdekeit, ki vannak zárva a hatalomból. A nemzet égető sorskérdéseivel senki sem foglalkozik; a kormányok tágra nyitották az ország kapuit az idegen tőke előtt; klienseivé, szolgáivá váltak a Világbanknak, az IMF-nek és más nemzetközi intézményeknek, amelyek megszervezték az ország kirablását és folyamatos kizsákmányolását. A magyarsággal, a magyar emberekkel, a határainkon túli magyarsággal senki sem törődik. Szenved és pusztul a nemzet.
Egy új, nemzeti forradalomra van szükség – vagy békés, de radikális változásra –, amely meghozná a nemzeti újjászületést. A kis és középvállalkozókat, a hazai tőkét támogatná, meg minden tisztességes magyar embert. Felszámolná az évszázados privilégiumokat, kivenné a hatalmat, a pénzintézeteket, a médiumokat a nemzetietlen, kozmopolita rétegek kezéből, elszámoltatná a volt kommunista vezetőket és a privatizáció során vagyonokat összeharácsolt újgazdagokat, hadat üzenne a korrupciónak, a közerkölcsök romlásának. Megteremtené az esélyek tényleges egyenlőségét minden magyar ember számára. Felszámolná a szegénységet és a kirívó társadalmi igazságtalanságokat. S végső fokon rálépne arra a „harmadik útra”, amely Magyarországot elvezetné egy boldogabb jövőbe.
KRITÉRIUMOK
A sok lehetséges közül négy fontosnak tartott tényezőt, elérendő célt választok itt ki s használok viszonyítási pontként, zsinórmértékként annak megállapítására és értelmezésére, hogy mi történt, mire jutottunk az elmúlt évtizedben.
Nemzetközi helyzetünk
Kedvező folyamatok
Veszélyzónák
1989–90
– Drámai javulás következett be. Összeomlott a Szovjetunió, befejeződött a hidegháború, kikerültünk a Varsói Szerződés karanténjából.
1990–1998
– Világszerte politikai oldódás, gazdasági fellendülés.
– Valamelyest javult, majd újra elbizonytalanodott kapcsolatrendszerünk a szomszédos országokkal (Szlovákia, Románia).
– A posztjugoszláv válságzóna kialakulása. Rontja politikai és gazdasági esélyeinket (ámbár a NATO-felvételt esetleg gyorsította).
– Az Európai Unióval való tárgyalásaink lassan ugyan, de javítják nemzetközi helyzetünket.
– A NATO-val folyó tárgyalások és várható belépésünk jelentősen javította és erőteljesen javítani fogja nemzetközi politikai (s kisebb mértékben gazdasági) helyzetünket s esélyeinket.
– Erősödtek a globalizációs tendenciák; ennek egyelőre inkább előnyeit, mint hátrányait éreztük.
1998
– Ázsiai, majd orosz pénzügyi válság. Idegesség a világgazdaságban és a világpolitikában. Esélyeink (átmenetileg vagy tartósan?) romolhatnak.
Mindezek mellett s felett a leglényegesebb változás: történelmünk során először (vagy Zsigmond kora óta először) kerülünk be a nyugat-európai, nyugati államszövetség érdekszférájába. Mai kifejezéssel élve: a második világból az első világba. Megint csak más szóval, centrumot váltottunk. Egy keleti világbirodalmi centrum perifériájáról, félperifériájáról átkerültünk a nyugati „világbirodalom” perifériájára, félperifériájára. A függőség intenzitása nem sokat változott, de lehetőségeink megsokszorozódtak (igaz, a korábbinál sokkal nagyobb erőfeszítésekre van, volna szükség a sikerhez).
Polgárosodás
Ellentmondásos folyamat
Polgárosodó és polgáriatlanodó rétegek
Az elmúlt tíz év új szakasz volt a magyar polgárosodás és polgáriatlanodás történetében.
1825–1867 A magyar köznemesség polgárosodása.
1867–1914 Német, zsidó, magyar, örmény, rác, cseh, tót kereskedő és iparospolgárság, kis- közép- és nagypolgárság kialakulása.
1867–1914 Dzsentri honorácior-polgárság kialakulása.
1920–1945 A középosztály-típusú középpolgárság kialakulása.
1925–1945 A kisfixes kispolgárság kialakulása (budapesti és más elővárosok és negyedek kiépülése, benépesedése).
1948–1965 A polgárságok szétzilálódása, proletarizálódása.
1945–1980 Az elsőgenerációs új értelmiség és szakértelmiség kialakulása.
1965–1985 A kádárista „aranykor” második-gazdaságos kispolgárságának kialakulása. A fridzsider-, trabant- és hétvégikert-forradalom.
1985–A kisfixes és második-gazdaságos kispolgárság hanyatlása, válsága.
1989–A vállalkozó polgárság, nagypolgárság, „újburzsoázia” kibontakozása.
Az utóbbi tíz évben tehát egy kettős folyamat zajlott le; egyfelől a korábban virágzó kispolgárság válságba sodródása, másfelől az új burzsoázia gyors kibontakozása. Az előző egyértelműen negatív folyamat, megállítása országos érdek. Az ezzel kapcsolatos elképzelések még kialakulatlanok. A második folyamat pozitív és nélkülözhetetlen eleme az ország előrehaladásának, de még sok a negatív mozzanat benne. Jelentős időbe telik majd, amíg ez a réteg európai értelemben vett, felelősségteljes és tisztes polgársággá forrja ki magát.
Demokrácia és piacgazdaság
Politika és gazdaság összefonódása
Lassú kibontakozás?
E két nagy rendszer kölcsönhatása világszerte problematikus. Nálunk is az. Itt most csak egyetlen problémára utalok.
Jegyzet
1. Az itt következő gondolatmenet részben a „Korszakváltás Magyarországon?” című korábbi tanulmányomból veszem. (A tulajdon kötelez. Budapest: Figyelő, 1997.)
1
Az elmúlt évtizedben, az „eredeti felhalmozás” korszakában gyakorlatilag elkerülhetetlen volt az új politikai osztály hatalmon lévő csoportjának és a gazdaság bizonyos szereplőinek összefonódása. Ez történt Angliában 1750 és 1900 között, ez történt Amerikában 1850 és 1930 között, ez történik ma a kelet-európai országokban.
A nemzeti vagyon és a társadalmi javak eladásának lehetősége (földek, bányák, vasútépítési és más koncessziók s most a kelet-európai privatizáció) olyan óriási lehetőségeket kínált, olyan magasra emelte a téteket, hogy a csábításnak alig-alig lehetett ellenállni, és a folyamatot társadalmilag nem lehetett ellenőrizni.
Az oroszországi „privatizáció” során – írta 1997-ben egyik számában a Newsweek –, olyan mennyiségű nemzeti vagyon került olyan kevés magánember kezébe, mint még sohasem az emberiség történetében. A hat legnagyobb orosz magánbank egyik vezetője szerint például e hat bank az orosz gazdaság mintegy 50 százalékát ellenőrzi. Egyikük, Mikhail Khodorkovsky, 168 millió dollárt adott kölcsön a kormánynak (no meg néhány millióval támogatta Jelcin elnökválasztási kampányát), s ezzel 80 százalékos részesedést szerzett a YUKOS olajipari vállalatban, amelynek értéke – nemzetközi becslések szerint – öt év alatt elérheti a 10 milliárd dollárt.
Nálunk a nemzeti vagyon elvesztegetése sokkal kisebb mértékű volt, és a privatizáció – számos rossz döntés és a feltehetően széles körű korrupció ellenére is – fontos szerepet játszott gazdaságunk átalakításában és újraindításában. Az újtőkések és a hatalmon lévő politikai elit összefonódása azonban már az elmúlt években is komoly torzulásokhoz vezetett és hosszú távon súlyosan veszélyeztetné nemcsak a parlamenti demokrácia, de a piacgazdaság jó működését is.
Mondhatjuk-e azt, hogy túl vagyunk már a legnehezebbjén és megindult már valamiféle javulás? Valószínűleg igen.
– Az eladható, odaadható, átjátszható nemzeti vagyon lassan elfogy. Igaz, hogy az állam még továbbra is az egyik legnagyobb tulajdonos, és mindenképpen a legnagyobb megrendelő marad, de a közbeszerzések mechanizmusa már most is jobban ellenőrizhető, mint volt a privatizáció.
– A kormányváltás szükségszerűen elszakítja a politikai és a gazdasági szereplők közt kialakult szürkekapcsolatok egy, vagy jelentős részét.
– Vannak jelei annak, hogy a politikai osztály már elkezdte megtanulni azt, hogy a túlzott összefonódás kockázatos, kormányváltásokkor súlyosan visszaüthet.
– A demokratikus intézményrendszer kezd bejáratódni, az összefonódás egyre inkább lelepleződhet, s ez hatalomvesztéssel, a soron következő választások esetleges elvesztésével járhat.
– Az „Európa-effektus” erősödik. Ha egy párt és egy kormány hatalmon akar maradni, vagy hatalomra akar kerülni, akkor egyre inkább meg kell felelnie az európai normáknak, s ezek a normák kizárják a politikai-gazdasági lobbik összefonódásának balkáni formáit. Ennek az effektusnak már az elmúlt egy-két évben is volt bizonyos visszatartó hatása.
– Az eredeti felhalmozás korszakának lezárulásával maguk az új tulajdonosok is érdekeltté válnak a jogrend megerősödésében (amely már az ő tulajdonukat védi), a kiegyensúlyozott, szabályozott piaci versenyben.
- Az elmúlt években az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a politikai és a gazdasági hatalom összefonódása akadályozza a demokrácia működését; s ezzel az állampolgár egyetlen fegyvere válik egyre hatástalanabbá: szavazati joga. Mert nem a szavazatok, hanem végső fokon a lobbyérdekek határozzák meg a döntéseket. A polgárok ellenérdekeltsége és politikai aktiválódása föllazíthatja a politikai és gazdasági hatalom összefonódását, áttekinthetőbbé és társadalmilag ellenőrizhetőbbé teheti a gazdaság és a politika működését. A Tocsik-ügy ilyen szempontból elindított egy egészséges – bár ma még bátortalan és ellentmondásos – tisztulási folyamatot.
Közérdek és magánérdek
Magánérdek és közérdek szétválása
A közérdek újrafogalmazása?
Hosszú távon nem életképes az a társadalom, amely nem tudja összehangolni az egyén és a közösség, a polgár és a társadalom érdekeit, amely nem tudja elhitetni polgáraival, hogy egyéni érdekeik jelentős mértékben egybeesnek a társadalom egészének, vagy legalábbis jelentős többségének érdekeivel. A közérdekkel.
Az államszocializmus kórosan és egyre inkább képtelen volt erre.
A hatvanas évek közepétől fogva a politikai vezetés fokozatosan feladta a kommunizmus utópisztikus és fiktív közérdek-koncepcióját, és – bár vas kézzel védte saját kisebbségi érdekeit – óvatosan, lépésről lépésre, elmozdult egy többségi és tényleges közérdek-koncepció felé. De csak ideig-óráig, a kedvező külgazdasági helyzetben („keleti piac”) és húsz milliárd dolláros kölcsön segítsével tudta ezt a közérdek-koncepciót mesterségesen fenntartani.
A nyolcvanas évek második felében egy új közérdek-koncepció vonalai kezdtek egyre határozottabban kirajzolódni. Gondoljunk csak a Fordulat és Reform-ra, vagy a Társadalmi Szerződés-re: teljes körű társadalmi-politikai-gazdasági modellt felvázolva fejtette ki mindkettő azt, hogy milyen gazdasági, társadalmi, politikai szabályrendszer bevezetése szolgálná legjobban a magyar társadalom, a „köz” érdekét.
1989 után azonban e két modell szétesett, csak töredékeiben valósult meg, s azóta nem sikerült egy újabb ilyen átfogó modell segítségével akárcsak egy eszmei közérdeket meghatározni, vagy a már kialakult tényleges közérdeket értelmezni. Arról nem is szólva, hogy nem is alakult még ki ilyen közérdek, s kialakulása súlyos nehézségekbe ütközik.
Az egyéni érdekek közötti kapcsolatok összekuszálódtak, a közérdek fogalma megzavarodott, elenyészett. Sokan voltak olyanok, akik a mások érdekeire és bármiféle közérdekre való tekintet nélkül érvényesítették egyéni érdekeiket; másfelől a társadalom többsége semmiféle kapcsolatot nem látott saját érdeke és mások érdekei, illetve egy lehetséges közérdek között. Vagy ellentétet látott közöttük, mert úgy érezte, hogy állítólagos közérdekre hivatkozva az államhatalom egyebet sem tesz, mint hogy korlátozza, sérti az ő egyéni érdekeit, és nem korlátozza kellőképpen az őt fenyegetők érdekeit.
Ki vagy mi volt a hibás? Az egymást követő kormányok, amelyek egy nemlétező, hamis, fiktív közérdek érvényesítését erőltették? Vagy a kormányok, amelyek nem tudták elhitetni a társadalommal, hogy valóban a közérdek, s nem önmaguk s szövetségeseik kisebbségi érdekeinek nevében cselekszenek? Az állampolgárok, akik önző s rövidlátó módon csak saját magánérdekeikkel törődtek s ezzel akadályozták a mindannyiuk számára fontos közérdek kialakulását, illetve érvényesülését? Vagy a helyzet, a mélyreható gazdasági és társadalmi válsággal járó átmenet, amelyben olyan drámaiak voltak az érdekellentétek, hogy nem működött, és nem is működhetett jól az egyéni érdekeket közérdekké integráló mechanizmus? Valószínűleg mind e tényezők együttesen hatottak.
Reálisan mérlegelve az elmúlt tíz évben történteket természetesen nagyon sok olyasmi történt, ami a köz érdekeit, a magyar társadalom egészének vagy túlnyomó többségének érdekeit szolgálta és szolgálja. Ilyen volt, minden kétséget kizáróan, a demokratikus intézményrendszer kiépülése, a jogrend megerősödése, gazdaságunk bekapcsolódása a nyugati világ gazdasági rendszerébe, a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való közeledésünk, és így tovább.
De az átmenet rájuk szakadó terhe, a sikeres kevesek látványos meggazdagodása és a többség drámai elszegényedése, megszerzett jogaik elvesztése, életük elbizonytalanodása méltán keltette az emberekben azt az érzést, meggyőződést, hogy az új rendszer a kiváltságos keveseknek, és nem a társadalom többségének, nem a „köz”-nek az érdekeit szolgálja.
Az életkörülmények 1998-ban megindult lassú javulása – ha folytatódik, és egy nemzetközi gazdasági recesszió nem fordítja vissza – fokozatosan közelítheti egymáshoz az emberek tudatában önnön érdekeiket és a köz érdekeit. De sokat, az eddiginél jóval többet kell tennie a kormánynak és általában a politikai-gazdasági vezető rétegnek annak érdekében, hogy az emberek a maguk érdekeit is felfedezzék a köz érdekeinek szolgálatára hivatott döntésekben és programokban. Másfelől, az embereknek maguknak is ki kell alakítaniuk magukban a köz érdekeivel kapcsolatos felelősségtudatot. Nehéz és lassú folyamat lesz mindkettő.
Mindent egybevetve: ma még nem tudjuk megírni az elmúlt tíz év történetét. Még túl sok a tisztázatlan mozzanat, az ellentmondásos, többféleképpen értelmezhető folyamat, túl erősek még a személyes élmények, bizonytalanok a mércék. Ahogy az idő halad, úgy kapnak új és új jelentést a történtek, úgy íródik át bennünk a történelem. Ma még mem tudjuk, hogy jó irányban haladunk-e előre; csak utólag, visszatekintve látjuk majd meg, bosszankodva, hogy milyen rossz kitérőket tettünk, vagy állapítjuk meg, fellélegezve, hogy nahát: viszonylag egészen ügyesen lavíroztunk.
Ma még nincs hiteles közelmúltunk. Csak közelmúltjaink vannak.